Ma úgy döntöttem, hogy elmegyek egyedül kirándulni egyet a városba. Nem volt kedvem magammal cipelni senkit, pláne, mert ezek imádnak itthon punnyadni, nem vagyok én az apjuk, hogy magammal rángassam őket! Plusz jobb lesz egyedül, mert így arra megyek amerre akarok és oda megyek be, ahova akarok. Délelőtt indultam még tűzött a nap és marha jó idő volt. Rövidgatya, póló, 30 fok. Na elindultam. Mindenek előtt még beugrottam a helyi XV. Benedek templomba, mert épp mise volt, nagyon szép kis épület, a helyi keresztény közösséget felmértem. Keresztet vetettem és végighallgattam az éneklésüket. A néger ministránsfiúnak nagyon szép szoprán hangja volt. Kihallatszott mindenki közül, hogy tud is énekelni. Átszellemülve és jókedvűen sétálok ki a sok kis kereszténnyel, olyan érzésekkel, mintha én is megtisztultam volna a mise alatt, amiből egy szót sem értettem. Elindultam hát. Első célom a Nagy Bazár volt, ami az a nagy nevezetesség, amit még nem tekintettem meg, amióta itt vagyok. A térképem szerint Taksimból megy arra a metró egészen Kabatasig, ahol át tudok szállni a villamosra, ami egyenesen oda repít! Na meg is vettem a zsetonomat a metróhoz. Itt minden zsetonnal működik, nincs olyan, hogy bliccelés, mert át kell jutnod a kapun, ha meg átugrasz, akkor nagy valószínűség szerint kapsz egy kurva nagy pofont a biztonsági őrtől. Így megy ez itt! Na hát lementem a metróba. Nagyon fejlett, tök jó, minden. Automata járdák az aluljáróban, teljesen nyugati. Nem is ez volt a gond, hanem csak az, hogy az utolsó két megálló Kabatasig még csak az én térképemen létezik. Most épül még csak ugyanis, de a jó térképészek előre gondolkodtak, hogy majd akkor is aktuális legyen a térkép, már jelölik rajta. Na akkor gyalogolok, mondom. Így is teszek. És mindörökre áldott leszek!

            Mire elérek a Kabatasi állomásra már szakad az eső. A villamosra felpattanok és robogunk is a Bazár felé. Hát nagyon esik az eső sajna, de mivel a Bazár fedett, nem aggódok. Csakhogy a Bazár Zárva. Csak a körülötte lévő dzsungelszerű piac elérhető, de megnézem már, ha itt vagyok. Az eső csak esik és esik… Na szóval nem volt nagy szám ez a Bazárt körülvevő piac. Piac volt. Semmi extra. Mondjuk vettem egy jó olcsó esernyőt legalább, bár ha nagy szélrohamok is lesznek, akkor simán széttépik. De most jó volt, mert nem áztam szarrá. Az eső igencsak esett, de nem adtam fel a dolgot! Ha már elindultam városnézésre nem fog meggátolni egy kis eső. Küzdeni fogok! Kemény vagyok! Keményen élek! Keményen halok!

Na jó azért ennyire nem! Úgyhogy az eső elől bemenekültem egy aranyos kis teázóba. Olyan igazi török életérzés volt. Nagy párnák között lehetett ledögleni a földre, törökülésben teázgatni és bámulni az esőt. Olvasgattam kicsit, beszélgettem az öreg portással, elnéztem, ahogy a szomszéd asztalnál két német fiatal valami furcsa táblás játékot játszik. Törtem a fejem a szabályokon, próbáltam rájönni, de sehogy sem jött össze. Szerencsére leült a mellettem lévő kis asztalkához egy srác, aki kedvesen odabiccentett. Egy darabig néztük egymást a szemünk sarkából, én, ahogy cigarettát sodor és rágyújt, ő, ahogy citromot facsarok a teámba és közben könyvem lapjain nyugtatom a szemem. Aztán beszélgetni kezdtünk. Görögországból jött egy haverját meglátogatni. Most van először Isztambulban, egyébként meg fotográfiát és filmezést tanul egy londoni egyetemen. Szóval jól beszél angolul. Elfecsegünk erről, arról, megbeszéljük a várost, a szokásokat, még a nőket is. Aztán eláll az eső, fizetünk, együtt felmegyünk a Topkapi dombra, kedélyesen kezet rázunk, bemutatkozunk, aztán ő jobbra, a Hagia Sophia felé, én balra a Topkapi szeráj felé. Szép órákat töltöttünk együtt görög barátommal, akit valószínűleg soha többé nem fogok látni. Ezek a kis villámismeretségek jól jellemzik ezt a helyet. Ránézésre látszik valakin, hogy nem idevalósi és ez már egy jó indok egy kellemes beszélgetésre, tapasztalatváltásra. Érdekes emberek érdekes gyűjtőtégelye ez az Isztambul. A nap kisütni látszik. Én azért még betérek az Ókori Történelem Múzeumába. Szép épületegyüttes, gyönyörű parkkal, kedves kis macskákkal mindenütt. A tárlat érdekfeszítő és egyedi. Itt található az ókori Trója sok kincse például. Bizánc, Konstantinápoly korabeli tárgyak. Nem sorolom fel, mi mindent láttam, mert az úgyis csak nekem érdekes, Ti meg csak irigykednétek, de azért elmondom mi tetszett a legjobban, egy kicsit mégis hadd sárguljatok (már aki sárgul, mert most jut eszembe, hogy nem mindenkit érdekel a történelem). Először is Nagy Sándor szarkofágja! Aztán egy csomó múmia, de a legérdekesebb mégis azok az ékírásos agyagtáblácskák voltak (némelyik egészen apró), amelyek az ősi Babilon városából származnak. Nem is a kinézetük a legjobb, bár nagyon szépen megmunkált tárgyak, hanem az, amit a tartalmuk tár fel számunkra. Azt, hogy ez a letűnt civilizáció mennyire fejlett volt, és ezt ismerve még csodálatosabbá válik szemeink számára az, amit látunk. Hatalmas szobraik, gyönyörű domborműveik és épületeik mellett tudjuk, hogy ezeken kívül is magas értelemmel és szervezettséggel bírtak! Ezeken a kis agyagtáblákon olvashatjuk törvényeiket, és olyan dokumentumaikat, amelyek nagyon hasonlóak a milyeinkhez. Nem gondolná a ember, hogy ez a több ezer éve letűnt civilizáció ilyeneket vetett kőbe: válási végzés, ingatlan adásvételi szerződés, az addigi történelmük, kinevezési végzés, elsősegély-nyújtási ismeretek, és még sok más!

            A múzeum után sokáig üldögéltem a parkban, élveztem az eső utáni napsütést, a kellemes szellőt, gyönyörködtem a megnyugtató kék ég látványában, a fák suhogásában és a sodródó falevelek táncában. Játszottam egy kicsit a kismacskákkal, akiket egy keménykötésű, szigorú tekintetű török biztonsági őr olyan műgonddal etetett, mintha legalábbis a gyermekei lennének. Aztán lesétáltam a Szerelmesek parkjába, tettem egy kőrt, majd megvacsoráztam egy kis büfében. Bevallom megint nem tudtam ellenállni a baklavának, úgyhogy azt is ettem. De ha egyszer olyan finom!!! Hazafelé átsétáltam a Karaköy hídon, amely az Aranyszarv öblöt öleli át, és jót kacagtam a horgászokon. Itt ugyanis minden hídon és partvonalon, ahol csak van egy kis hely, tobzódnak a horgászok. Urbánus horgászok. Vicces, hogy még egy ilyen nagyváros közepén sem állítja meg őket semmi. Sándorkának, nagy ho-ho-horgász barátomnak tetszene a mentalitás! Aztán felszálltam a Tünel nevezetű kisvasútra, ami hazarapített Taksimba. Ez a Tünel egy libegő, ami mindössze egyetlen rövid földalatti megállóból áll. Egy jó nagy hegyre megy fel, a törökök nagyon büszkék rá! Én meg arra, hogy ilyen szép napot tudhatok magam mögött. Na pápá!