Púp Fiksön

Saját szervezésben elutaztunk Athénba. Ami igencsak jól sikeredett. Buszjegy megvesz előre, felszáll a buszra, utazik 17 órát, közben kiolvas egy könyvet, hajnalban megérkez Athénba. Athén fasza egy hely egyébként. Nem tudom milyen lehet ott lakni, de a város nagyon jó a turistákhoz. Mindenki beszél angolul, a város tiszta és rendezett (már az a rész, ahol a sok minden látnivaló van), és minden az akropolisz köré van rendezve, szóval nem nagyon kell utazgatni a látnivalókhoz. Mindent megtalálhatunk egyben. A legnagyobb nevezetességek természetesen a különféle romok. Akropolisz, Héphaisztosz templom, egy kis rom ebből-abból. Aztán vannak a múzeumok, meg a gyönyörű parkok, ahol sokáig lehet sétálgatni nézelődni. Ja meg az első újkori olimpia színhelye (1896), és a 2004-es olimpiai falu, ami konkrétan rohad szét, mert láthatólag nem sok mindenre van használva. Hatalmas terület, hatalmas építményekkel, tök üresen. Olyan az egész, mint valami apokaliptikus vízió.

            A város mindenesetre belopta magát a szívembe, mert nagyon kedves és kellemes hely. Csak nagyon drága, úgyhogy szuflakin és tzatzikin éltünk öt napig. Fincsi volt, de már untam kicsit a végére. Bár most nagyon szívesen megennék egyet-kettőt. Hmm…

            A visszafele út már nem volt túl kellemes, mert sok nyugdíjas között nyomorogtunk. Ráadásul (ez a kedvenc sztorim, mégis ettől volt szar a visszaút) egy tata előttem összevizelte magát. És úgy volt végig. Húgyszag ezerrel!

Volt ilyen lehetőség, hogy befizettünk egy bizonyos összeget és elmehettünk Kappadókiába, Törökország állítólag legszebb vidékére. Az biztos, hogy még egy ilyen hely nincs a világon. Körülbelül az ország közepe tájékán terül el Kappadókia, ami végül is egy vidék elnevezése, ahol igen furcsa természeti képződmények burjánzanak. Busszal mentünk… háát rohadt messze van. Ráadásul a senkiháziak török szervezésnek köszönhetően nem volt fűtés a buszban, ezért szanaszéjjel fagytunk, mivel meglepő módon igen hideg volt, Isztambullal ellentétben, ahol viszont még a mai napig pólóban rohangálódunk. Hát a táj viszont elképesztő volt. Mintha egy másik bolygón lennénk. A kis falvak meg ezekbe a nagy sziklakinövésekbe vannak építve, olyan az egész, mint az őskorban. Az emberek százszor kedvesebbek voltak, mint Isztambulban, és itt a szaros nagyvárossal ellentétben mindenki beszélt angolul. Voltunk egy földalatti városban, amit még az ókeresztények vájtak a földbe bujkálás mivoltából. Kemény volt. Egy egész város föld alatti kis alagutakból, meg termekből. Eléggé útvesztő jellege volt az egésznek, fel, le jobbra-balra, kisalagútból terembe, onnan át egy lyukon… labirintus. A szálloda volt még nagyon állat. Persze az is félig a sziklába volt vájva, úgyhogy abszolút átéreztük a hely hangulatát. A népek nagy része elment kocsmázni, de mi okosan ott maradtunk a szálloda kistermében, ahol csöndesen sörözgettünk a szálloda tulajával és annak barátnőjével, egy amerikai nővel, aki éppen világkörüli úton járt, amikor pár hónapja ott ragadt Kappadókiában ennél a szállodásnál. Azt még nem tudja mi lesz a későbbiekben, de ránézésre jól megvoltak egymással. Látjátok hova kell elmenni a szerelemért?! Ilyenek vannak a világban gyerekek… Gazdag kétdiplomás ámérikái világkörüli úton beleszeret, egy általános iskolát éppen hogy elvégzett füstös törökbe, aki ráadásul törve beszéli a nyelvet. Na szóval kalandos és érdekes volt minden. Reggeli a tetőn a napsütésben…hmm…Minden fasza volt, kivéve a török szervezést, akik megint jeleskedtek az antitalentumukkal. Meg parasztok is voltak. Minden töröknek elsőnek kiosztották a legjobb szobákat és már mind törölközőben rohangált fel-alá, amíg minden más nemzetiség fáradtan, koszosan ácsorgott a cuccaival várva, hogy végre kapjon szobát. Hát ekkora paraszt vendéglátók ezek a törökök. Pedig ez egyetemi szervezés volt, ahol aztán az értelmiséget képzik. Ez van. Sok itt a bunkó. Most mondhatjuk persze, hogy nálunk is, persze persze, de itt aztán. És ami a legjobb lett volna pofájuk hazafelé megállni egy kocsmában és megnézetni mindenkivel a szaros galataszeráj-fenerbáhcse focimeccsüket, amire annyira gerjednek. És emiatt két órát várattak volna minket. De mondtuk nekik fociutálatommal kikelve magamból, hogy basszátok meg, kurva gyorsan menjünk tovább hazafelé, mert nem fogok itt dekkolni, és focit nézni. Na mivel többen nemtetszésüket nyilvánították az ötletre, ezért lefújtuk a focit. Kappadókia viszont tényleg a világ egyik legjellegzetesebb helye. Sirály volt nagyon.

A helyzet szignatúrája az, hogy baszok írni a Púp Fiksönre. Szükségem lenne egy személyi titkárra, aki megcsinálja az időbeosztásomat helyettem, de mivel ez itt nem adatik meg, könnyebb leszarni a dolgot. Azt pedig már Gengszter Zoltán művészúr is megmondta, hogy leszarni lehet, de felszarni nem, úgyhogy kész is lett a baj: nem frissül a Púp. Szörrrrnyűűű…. Ezt mondták sokan. Hát belátom szemétség megvonni a Púpot az emberektől. Többen követelőznek, Zsoltiboy veri a családját kegyetlenül, mindenki reménykedve nézegeti naponta az oldalt, hátha frissül… De nem… Ilyenkor könny szökik az emberek szemébe és bágyadtan, elkeseredve fúrják a fejüket párnájukba egy kiadós sírásra. Kivéve persze Zsoltiboyt, aki abban a pillanatban elborul agyilag, szemei besárgulnak, ökölbe szorulnak kezei, farka bizarr módon feláll, ahogy nadrágjából egy mozdulattal kitépi övét. Ez az erekció reflexszerűen megtörténik nála minden verés előtt, de persze nem szexuális indíttatásból, csupán csak azért, mert öv nélkül lecsúszna róla a gatya, így pedig, hogy ki van sátrazva, stabilan rajta marad, ahogy kiadós verésben részesíti a famíliát. J Kemény világ van ott, ahol Zsolti az úr. Nadrágszíjas fenekelés éjjel nappal ha nincs Púp.

            Na szóval az utóbbi egy hónapban, amióta nem adtam magamról életjelet megjártam Kappadókiát, Athént, volt nálam Anitám, aztán Atillám, úgyhogy el voltam foglalva állandó jelleggel. Azt pedig, hogy a kis majom Robikával mi van, ne tőlem kérdezzétek. Baszogassátok Ti, hogy írjon már. Itt üzenem neki, hogy egy majomkirály, ha nem ír! Hát igen ezzel ki is fújt a szerkesztőség. Plussz még mindig nem jelentkezett senki, aki kinézetileg nagyon faszára meg tudná csinálni a Púp Fiksönt… Küszködök itt a tartalommal, de jó lenne egy kis külcsín is. Na mindegy. Ha nektek jó így. Ez hát a helyzet szignatúrája kiscicáim!

Törökország érdekes hely, furcsa a társadalmi rendszer, amiben éldegélnek az emberek. Elmesélek néhány érdekes észrevételt, megállapítást.

Első mese

            Van Törökországban egy olyan foglalkozás, hogy Atatürkista. Ezt a kiváló szakmát egyetemen lehet tanulni. Atatürkizmus, vagy Kemalizmus néven fut. Van ilyen szak konkrétan. Ezen emberek, akik ezt tanulják végső soron Musztafa Kemal Atatürk életét és munkásságát tanulmányozzák négy éven keresztül. Utána pedig az a munkájuk, hogy olyan kutatásokat és tanulmányokat írjanak, amellyel még magasabbra emelhetik eme pedáns államférfi legendás hírét. Na aki nem tudná, hogy ki is Törökország apja, annak ajánlom a Wikipédiát fussa át gyorsan, mert bámulatos történelmi egyéniséget hagyott ki az életéből. Atatürk nem volt akárki. Politikus és kiváló hadvezér egyben. Legfontosabb katonai hőstette, amikor az Első Világháború után a megszorongatott és megszállt Törökországot harcba szólítva kezdte el szívatni a megszálló angol és francia seregeket. Na én sem akarok itt okoskodni, mert ennek nézzen utána mindenki maga, lényeg a lényeg, minimális haderővel és trükkös lépésekkel megszopatta az ellenséget és visszanyerte függetlenségét Törökország. A nép végtelenül hálás volt ezért az öregnek, aki kihasználva népszerűségét és végtelen hitelét a nép részéről, beállt minden vezetői posztba azonnal. Köztársasági elnök, miniszterelnök, a párt elnöke és a hadsereg parancsnoka volt egy személyben. Hát akkor még ugye szultánság volt. Atatürk megmondta tehát az éppen soron levő szultánnak, hogy jobb, ha megpattan Párizsba száműzetésbe, és ott szipákolja tovább a vízipipáját, különben baj lesz. Aztán szétválasztotta az államvezetést a vallástól, szekularizáció minden téren. Na szóval nagy isten volt az úriember. Közben persze végigment minden jó nőn és naponta a rakis üveg mélyére nézett. Állítólag még maga Gábor Zsa Zsa és kedvelte a huncut kis Musztafa csínytevéseit. Lényegében Atatürk alapjaiban megváltoztatta Törökországot. Hatalmas respektet kapott és kap mindenkitől, aki csak török. Ez a furcsa személyi kultusz még a mai napig nagyon fontos a törököknél. Atatürk hibátlan, már-már emberfeletti személyét mindenütt ünneplik. Minden boltban és közintézményben van róla kép a falon. Majdnem minden szobor és köztéri faragvány őt és hőstetteit ábrázolja. Van egy-két visszatérő motívum, illetve fénykép, amelyeket különösen nagy szeretettel használnak. Ilyenek, pl.:az ég felé nézős, örömmelteli elgondolkodós, a kalapban komolyan sétálós, az úriemberes atyás nézés, a Charlie Angyalai összeállítás, a lovaglós világhódítós, stb. És még a Gellérthegy mögött is van belőle!

Szóval Atatürk egy legenda. Személyi kultusza engem kicsit Rákosira emlékeztet, de amúgy össze sem lehet hasonlítani a kettőt, mert ha az ember utánanéz Atatürknek, rájön, hogy valóban felépített valamit ebben az országban. Általa vált Törökország valóban egy összekötő kapoccsá Európa és Ázsia között. Furcsa egyvelege lett mind a kettő kultúrának. Az, pedig, hogy Atatürk kultusza kivesszen az emberekből, szerintem egyelőre lehetetlen. Atatürköt mindenki szereti. A legkisebb gyerekek is szajkózzák hőstetteit, az idősebbek pedig igen komolyan és tisztelettel beszélnek róla. Olyanokat mondanak Atatürkről, hogy Isten, vagy Allah, nagyon ritkán teremt olyan embereket, akik annyira tehetségesek, hogy meg tudják változtatni a világot. És Atatürk egyike volt ezen kevés és ritka embereknek. Szóval, úgy beszélnek róla, mintha valamiféle isteni küldött lett volna. Azt is mondják róla, hogy ha tovább él, akkor nem lett volna Második Világháború, mert Hitlert leállította volna Atatürk. Bámulatos ez az egész szerintem. Minden pénzen ő van, minden falon, minden szobron, mindenütt. Nagyon érdekes élmény lesz november 10-e 9 óra. Akkor halt meg ugyanis Atatürk, és az évfordulóra minden évben öt perce megáll az élet. Állítólag, mindenki megáll az utcán, megállnak az autók, a metrók, a villamosok. Öt perc néma csend, aztán folytatódik az élet. Kíváncsi leszek. Egyébként hatalmas beszédek, ünnepségek is vannak aznap. Ezeken az évfordulókon munkába lendülnek az Atatürkisták, és beszédeket írnak, könyveket adnak ki. Már most elkezdték feldíszíteni a várost a közeledő ünnepélyre.

Második mese

            Ebben az országban a katonaság és alattuk a rendőrség hatalmas erő birtokosa. Ez a jó szokás még az Oszmán birodalomból ered, de aztán Musztafa Kemal Atatürk még inkább fellendítette a hadsereg szerepvállalását. Köztudott tény, hogy ami katonai, az csak jó lehet. Tehát a katonai szállók, nyaralók, épületek a legfaszábbak Törökországban. Továbbá itt nem szaroznak a katonai szolgálattal. Nincs olyan, hogy, jaj kicsit vérszegény vagyok, ne vigyetek már be. A kötelező katonai kiképzést nagyon komolyan veszik. Látszik is a férfiakon, hogy nem teszetosza anyámasszonykatonák. A kis suhancok még azok, de őket is el fogják vinni katonáskodni. Így erősek, jó kiállásúak a törökök. Legalábbis a legtöbb.

Harmadik mese

            Törökország társadalma nagyon fiatal. Az emberek komolyan veszik a toszás fogalmát. J Mehet a móka egész nap, mert rengeteg a gyerek és nagyon sok a fiatal. Nem az van, mint Magyarországon, hogy felszállsz a békávé buszra és a busz háromnegyede nyanyákból áll. Ha lemész a piacra, nem öregasszonyok között toporogsz. Mindenütt életerős fiatal férfiak és nők vannak. Nincs is gondjuk a nyugdíjakkal. Munkanélküliség az van mondjuk bőven. Van egy török kisváros, ami rekordot döntött a fiatalok számában, a városka 70 százaléka 30 év alattiakból állt. Az már valami.

Negyedik mese

            Feltűnt, hogy nagyon sok olyan állás van, ami teljesen felesleges. Bemész mondjuk egy pici kis étterembe. Külön ember ül a pénztárnál, és még rajta kívül négy pincér ácsorog ásítozva. Az egészet ketten el tudnák intézni. A dolog lényege a következő: A török állam nagyon támogatja a kisvállalkozásokat a nagyokkal szemben. Ez meg is látszik, mert annyi kisvállalkozás van, mint a gomba. Minden téren. És van valami adótörvény az alkalmazottakról, valami olyasmi a lényege, hogy kevesebbet kell adózniuk, ha több embert foglalkoztat, vagy mi. Pontosan nem tudom, ennyit sikerült egyelőre kiszednem az emberekből. Nagyon sok lenne a munkanélküli, ha nem lenne ennyi felesleges állás, azokat pedig rosszabb lenne segélyezni, meg a bűnözésüket orvosolni, mintha állást adnál nekik, amiből adóznak is valamennyit. A kisvállalkozásoknak is jó, mert az alkalmazottak után adókedvezményt kapnak. Hát valahogy így magyarázták a helyzetet. Nem értek hozzá annyira, csak érdekelt és utánakérdezgettem. Annyi biztos, hogy kezelhetetlenebb lenne minden, ha még magasabb lenne a munkanélküliség.

Ötödik mese (Requested by Zsoltiboy)

            2010-ben Pécs mellett Isztambul lesz a másik Kulturális Fővárosa Európának. Tudjuk ugye, hogy bármennyire is bizonygatják a politikusok, hogy mennyire jó lesz és minden időre meglesz, még nem sokat láttunk az ígéretekből. Sokan el is vannak keseredve nálunk emiatt. Megkérdeztem a turizmus tanáromat, aki egyébként a Topkapi múzeumban is dolgozik, hogy Isztambul hogy áll ezzel a dologgal. Hát először nevetett egyet, aztán elmondta, hogy tulajdonképpen náluk sem történt még semmi. Ígérgetés az van, de semmi különöset nem csináltak még. Az emberek nem is nagyon tudnak és érdeklődnek a dologról. Isztambul arra épít, hogy így is van annyi látnivalója és történelmi jelentőségű épülete, hogy ellesznek vele az emberek.

Úgy gondoltuk, hogy jó magyarok lévén illedelmes lenne ellátogatni a közeli Rodostóba és tiszteletünket tenni, II. Rákóczi Ferenc egykori házában. A helyet törökül Tekirdag-nak hívják, a Rodostó a római elnevezése, de ezt a helyieken kívül senki nem vágja. Mint ahogy azt sem miért akarunk mi oda menni. Mindenki a rakira asszociál, mivel Tekirdagban főzik állítólag Törökország legjobb rakiját. Buszra szálltunk és azzal robogtunk el Tekirdag városkájába. 130 kilométerre van Isztambultól Görögország irányában. Isztambul hatalmas buszpályaudvarral rendelkezik, ahol csak úgy tolonganak egymás hegyén-hátán az utazási irodák. Nagyon sok a kisvállalkozás Törökországban, és ez látszik is. Na de erről majd később. Szóval 14 líráért jók voltunk Tekirdagig. A buszon kaptunk teát, kávét és még csokit is. Kiosztották, mint a repülőkön szokták. Kb. 2 órát utaztunk Rodostóig. Megérkezve nem fogadott az amit romantikus fantáziánkban elképzelünk Rodostóról. Koszos kisváros, mindenütt lakótelep, mint Isztambul, csak kisebb. Láttam egy kukát, aminek a peremén ült vagy hat koszos macska. Odavágtam egy követ és kiugrott a kukából még vagy négy. Nagycsomó kóbor kifolytszemű macsek követte az utunkat a Rákóczi házig. Legalább mindenki hallott már róla és tudták is merre kell menni. Nem volt nehéz megtalálni. A Rákóczi utca és a Magyar utca sarkán van. Szép ház. Belépve magyarul jó napotot köszönök és egy török kinézetű úr vissza is köszön. Ő volt a főnök. Tökéletesen beszélt magyarul, még a kiejtése is jó volt. Kiderült, hogy az egész nyelvtudását ennek a háznak az őrzése során szedte magára, a látogató magyaroktól. 1984 óta ő ügyel a helyre. A belépés ingyenes, a bácsi mindenütt felkapcsolta a villanyt, kinyitogatott minden, aztán mehettünk szétnézni. Igazából nem volt annyira egetrengető semmi, de mindenesetre jó érzés volt abban a házban állni, ahol ez a tiszteletreméltó ember élte le élete hátralevő részét. Azért ha már így magunkra hagytak a nézelődésben csináltunk egy rosszaságot is. Beleültünk abba a székbe, amit Rákóczi Ferenc annak idején saját kezűleg barkácsolt össze. Nagyon vigyáztunk persze. Hát nagyjából ennyi volt Rodostó. Kicsit szétnéztünk a belvárosban. Van dzsámi… semmi extra, meg ilyesmi. Azért annak, aki teheti ajánlom, hogy menjen el és nézze meg a Rákóczi házat, mert jó érzést fog kelteni benne a hely.

Kicsit össze vagyok zavarodva az ügyben, hogy mi mindent kellene írnom. Annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy nem is tudom hol kezdjek bele. Így hát most és itt úgy döntöttem, hogy az eszembejutás sorrendjét fogom követni. Szóval elkezdődött a suli. Az egyetem nem olyan nagy szám. Privát suli, Isztambul összes miniszoknyás kis puncija ide jár kávézni, és néha bután nézni az előadásokon. Hát igen marha sok a lány, fiúkból sokkal kevesebb van. A felvett előadásaim feléről kiderült, hogy a tanár vagy nem beszél angolul, vagy mivel egyedül én beszélek angolul a diákok között, így törökül van megtartva az óra. Persze ezeket le is adtam és felvettem helyette más előadásokat, olyanokat, amelyeknél utánanéztem a dolognak. Szóval most úgy néz ki, hogy tanulok törökül, oroszul, angolul, van egy turizmusról szóló előadásom, van egy etikám és szociális felelősségvállalás órám, és van egy nyelv és kultúra előadásom. Hát egyik sem olyan nagy szám. A török diákok rendesek, érdeklődnek felőlünk, sokat mesélünk nekik erről, arról. Mondjuk, nem nagyon vannak képben ám. Az egy dolog, hogy kuriózum, ha némelyikkel lehet társalgási szinten kommunikálni angolul. Otthon is ez lenne a helyzet fordított esetben. De az kicsit furcsa, hogy nem vágják a saját történelmüket. Vicceseket tudnak mondani. Pl.: Törökország volt az utolsó, aki kivált az Oszmán Birodalomból. Szulejmánt Atatürk leváltotta… meg ilyenek. De egyébként tényleg nagyon kedvesek a tanárok és a diákok is. Engem különösen szeret mindenki, mert hosszasan tudok nekik mesélni saját hódításaikról, arról, hogy ki volt az a Rákóczi Ferenc, milyen a disznóhús íze, milyen Magyarország és mit gondolok Törökországról. A tanárok ugyanezeket kérdezik kábé. A kontaktkurvával összevesztem, de nem érdekel már. Büdös kurvájának egy nagy pöcs kéne a valagába, már elnézést a kifejezésért.

            A szabadidő eltöltése nagyon megy mostanában. Mivel lassan már csak a múzeumok vannak hátra, sokat járunk társaságba. Van itt egy csomó népség, akikkel el lehet lenni. Taksim pedig csodás hely a társasági élethez.

            Vannak emésztési problémáim sajna… nem igazán bírja a pocakom az itteni kajákat úgy néz ki… nemtom mi lesz így. Diétázom kéne, mert a bélrendszerem mostanában rendszeresen tiltakozik mindenféle kokorecs, kumpir, kebap, köfte, és döröm ellen. Pedig marha jó kaja mindegyik. Mostanában főleg a kokorecs a kedvencünk. Sült marhavégbél fűszeresen, paradicsommal, kenyérre kenve. Nem hangzik bíztatóan, tudom, de aki egyszer megkóstolja, az nem tudja lerakni többet! Meg rászoktam a vitaminbárokra. Az a lényeg, hogy van egy nagy halom gyümölcs, és ott előtted facsarja ki a levét nekik egy tag, amit te megiszol szépen. Narancs, gránátalma, citrom, zöldalma… minden. Baromi jó. És nagyon olcsó is.

            Az alattunk lévő lakásba irániak költöztek, de jól beszélnek angolul. Mi meg hatalmas terveket dédelgetünk. Leginkább utazgatással kapcsolatosan. Fekete tenger, Ankara, ilyenek. Hát most ennyi jutott az eszembe, de ha bármi kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, megpróbálok válaszolni.

"Cum Deo pro Patria et Libertate".

Nézz a szemembe, ha hozzám beszélsz néni: 5 líra!

A minap sétát tettem a belvárosi sétálóutcán. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hármas sorokban rengeteg rendőr ácsorog egymás mögött, oszlató ruhában, gázmaszkban, könnygázvetőkkel, plexipajzsokkal és gépfegyverekkel felszerelkezve. Az utcán vízágyuk, rabszállító kocsik, még több felszerelés és sok-sok oszlatásra kész rendőr állt vigyázban, voltak vagy kétszázan. Nem tudtam elgondolni mire készülnek, aztán megláttam, hogy egy kis tér közepén vagy húsz ember hőzöng és transzparensekkel tiltakozik valami ellen. Ekkor vettem észre, hogy a tér összes kijártában ilyen hatalmas csapat rendőrök állnak.

Szóval lázongj, ha mersz! Gondolom, a helyi rendőrök már nem szaroznak. Volt idejük kitapasztalni. Ha bármi van, egyszerűen lerohanják őket, rabszállítóba be, aztán, szevasz tavasz.

A Kárpitost biztos sokan nem is ismeritek, én azért elmondom ezt az érdekes észrevételemet. A Kárpitos egy szelíd tekintetű, jámbor ember, aki Juhász Ferenc barátom lakótelepén ügyködik a kis kárpitosműhellyé alakított garázsában. Kedves, barátságos ember, bajszos, jellegzetes arcvonásai vannak, és az állán enyhe kis gödröcske ásítozik. Szóval annyi az egész, hogy úgy önmagában egy jellegzetes küllemű ember. Néha bemegyünk hozzá pár szót váltani, meginni vele egy sört és megenni egy csomag Nógrádi ropit.

            Ez eddig teljesen átlagos dolog. Viszont itt Isztambulban lépten-nyomon mindenütt a Kárpitos hasonmásaiba botlom. A boltosban, a taxisba, a baklavásban. Már legalább 10 olyan embert láttam, aki megszólalásig hasonlít a Kárpitoshoz. Néha magasabbak nála, de az arcuk, és főleg a tekintetük, mintha ugyanaz lenne. A Kárpitos klónok. Érdekes módon még az előadásmódjuk is hasonló. Lehet, hogy mind egy Őskárpitostól származnak, aki szétszórta magvait és még a Kaszáló utcai lakótelepre is jutott belőle. Ki tudja? Mindenesetre jókat derülök a Kárpitos klónokon minden alkalommal, amikor meglátok egyet.

Régóta foglalkoztat a helyi hulladékszállítás ügye. Tudom, hogy volt már erről szó, de mostanra utánajártam a dolognak.

Szóval az emberek minden eset nyolc óra után (már ha betartják ez az íratlan határidőt és nem árasztják el az utcát már délelőtt) kiteszik zacskókba gyűjtött szemetüket az utcára. Aztán a szemét reggelre rejtélyes módon eltűnik. Innen a belvárosból legalábbis minden. Mint tudjuk a Kücsükcsekmecsei helyzet is hasonló, csak ott bizonyos szemétmennyiség felett már jogokkal ruházzák fel a hulladékkupacot, és élni hagyják. Na de hova tűnik el a szemét? Sőt nem is ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan!

Akkor kezdtem el érdeklődni a téma után, amikor megfigyeltem, hogy keselyűznek az emberek a szemétre. A  kirakott zacskókat szétbontogatják és elhordanak belőle egy csomó mindent. Ezek az emberek nagy kézikocsikkal járják az utcákat este, amin egy hatalmas nagy zsák van. Ezek az emberek különböző anyagokat gyűjtenek be ebbe a zsákokba. Szétbontogatják a szemetet és valaki viszi a papírt, valaki a fémet, valaki az üveget, valaki a műanyagot. Este 9 felé már csak a kirakott szemetek fele éli túl ezt a zsákmányolást. Aztán jön egy pici kis kukásautó és a maradék is eltűnik. És hogyan térül meg ez azoknak az embereknek, akik szelektívre szedik szét az emberek ömlesztett hulladékát? Vagy csak azért csinálják, mert kemény természetvédők? A szelektív hulladékot átvevőhelyekre viszik, ahol súlyra kifizetik őket. Ez benne a biznisz. Érdekes megoldás. Amíg nálunk az emberek felelősségteljes gondolkodására bízzák a szelektív hulladékgyűjtést (ami meg kell, hogy jegyezzem nem nagyon működik), addig itt a jó öreg és mindig nagy hatalmat képviselő Pénz urasággal motiválják a szegényebbeket arra, hogy gyűjtsék külön a népek mocskát. És működik? Működik.

Faszpinafaszpinapinafaszfaszpinapinapinafaszfaszpinafasz

És:

Nahát el sem hiszem. Meg van a tartózkodásink. Kis füzetke. Semmi extra. Nem tudom pontosan mi az értelme, de jó hogy van. Elég hamar kivártuk ma a sorunkat. Aztán máris délután volt. Megebédeltünk, este söröztünk. Beszélgettünk. Jó emberek. A kontaktkurva megint hozta a formáját. Mostmár nagyon nagyon utálom. Legszívesebben jól felpofoznám. El sem mesélem, mert teljesen kihoz a sodromból! A szuka szukafattya.

D-vel közösen úgy döntöttünk hogy a blog szerkesztése meghaladja képsességeinket , ugyhogy aki akar nekünk segíteni és tud is segíteni az jelentkezzen nálam személyesen vagy itt kommentben! A feladat egyszerű: fel kéne dobni a blog amúgy silány,sablonos látványvilágát!

Ma kellett visszamenni a rendőrségre a tartózkodási papírokért. Bementünk hát reggel a suliba, ahol találkoztunk a kontaktkurvával. Kiderült, hogy Spanyolországban volt valami konferencián. Na mindegy nem érdekel. Nem sértődtünk meg, csak a szívünkre vettük. Hehe. Lepecsételtettük a papírjainkat, aztán elmentünk a rendőrségre. Ott tudtuk meg, hogy szerepel a papírokon (igazából csak odfirkantották) egy időpont és, hogy az után az időpont után bármikor szólíthatnak. Hát 11 óra volt, az időpont pedig 16 órát mutatott. Na akkor ücsörögjünk. Én viszont nagyobb balfasz voltam ennél, ugyanis otthon felejtettem az útlevelemet, ami viszont kellett ahhoz, hogy átvehesd a tartózkodási kis füzetkét. Hazatömegközlekedtem hát egy másfél óra alatt, aztán másfél óra alatt vissza. Aztán ott ücsörögtünk még egy fél órát. Mikor már eléggé elfogytak az emberek odamentünk kérdezősködni ismét. Ekkor jó kedélyűen, de legalább kedvesen! Bejelentették, hogy még nincsenek készen, jöjjünk vissza holnap! Hurrá! Lesz Kaland a rendőrségen 3!!! Végül lesétáltunk az öbölig, ahol a helyiekkel kajáltunk egy jó nagy adag tengeri halat. Elég vicces volt, mert egy hajóról kellett kérni, amit közben úgy dobáltak a hullámok, hogy egyszer a fejünk fölött volt a pult, egyszer, két méterrel alattunk. Négy líráért (kb 500 forint) kaptunk egy fél kenyeret, benne egy nagy adag sült hallal, mindez nyers hagymával beletuszkolva. Hozzáadtunk citromlevet, meg sót, aztán hadd szóljon! Nagyon jó hely volt, látszik, hogy mindenki szereti, mert sokan járnak oda, főleg a helyiek, szóval annyira szar nem lehet. Végül hazatértünk. Persze addigra már estefelé járt az idő. Lótás futás egész nap. Sok hűhó semmiért. Megtudtuk, hogy a héten már van suli. Megkaptuk az órarendünket is! De mivel holnap nincs oktatás számunkra, mily meglepő, ezért csak csütörtökön kezdődik.

Ma úgy döntöttem, hogy elmegyek egyedül kirándulni egyet a városba. Nem volt kedvem magammal cipelni senkit, pláne, mert ezek imádnak itthon punnyadni, nem vagyok én az apjuk, hogy magammal rángassam őket! Plusz jobb lesz egyedül, mert így arra megyek amerre akarok és oda megyek be, ahova akarok. Délelőtt indultam még tűzött a nap és marha jó idő volt. Rövidgatya, póló, 30 fok. Na elindultam. Mindenek előtt még beugrottam a helyi XV. Benedek templomba, mert épp mise volt, nagyon szép kis épület, a helyi keresztény közösséget felmértem. Keresztet vetettem és végighallgattam az éneklésüket. A néger ministránsfiúnak nagyon szép szoprán hangja volt. Kihallatszott mindenki közül, hogy tud is énekelni. Átszellemülve és jókedvűen sétálok ki a sok kis kereszténnyel, olyan érzésekkel, mintha én is megtisztultam volna a mise alatt, amiből egy szót sem értettem. Elindultam hát. Első célom a Nagy Bazár volt, ami az a nagy nevezetesség, amit még nem tekintettem meg, amióta itt vagyok. A térképem szerint Taksimból megy arra a metró egészen Kabatasig, ahol át tudok szállni a villamosra, ami egyenesen oda repít! Na meg is vettem a zsetonomat a metróhoz. Itt minden zsetonnal működik, nincs olyan, hogy bliccelés, mert át kell jutnod a kapun, ha meg átugrasz, akkor nagy valószínűség szerint kapsz egy kurva nagy pofont a biztonsági őrtől. Így megy ez itt! Na hát lementem a metróba. Nagyon fejlett, tök jó, minden. Automata járdák az aluljáróban, teljesen nyugati. Nem is ez volt a gond, hanem csak az, hogy az utolsó két megálló Kabatasig még csak az én térképemen létezik. Most épül még csak ugyanis, de a jó térképészek előre gondolkodtak, hogy majd akkor is aktuális legyen a térkép, már jelölik rajta. Na akkor gyalogolok, mondom. Így is teszek. És mindörökre áldott leszek!

            Mire elérek a Kabatasi állomásra már szakad az eső. A villamosra felpattanok és robogunk is a Bazár felé. Hát nagyon esik az eső sajna, de mivel a Bazár fedett, nem aggódok. Csakhogy a Bazár Zárva. Csak a körülötte lévő dzsungelszerű piac elérhető, de megnézem már, ha itt vagyok. Az eső csak esik és esik… Na szóval nem volt nagy szám ez a Bazárt körülvevő piac. Piac volt. Semmi extra. Mondjuk vettem egy jó olcsó esernyőt legalább, bár ha nagy szélrohamok is lesznek, akkor simán széttépik. De most jó volt, mert nem áztam szarrá. Az eső igencsak esett, de nem adtam fel a dolgot! Ha már elindultam városnézésre nem fog meggátolni egy kis eső. Küzdeni fogok! Kemény vagyok! Keményen élek! Keményen halok!

Na jó azért ennyire nem! Úgyhogy az eső elől bemenekültem egy aranyos kis teázóba. Olyan igazi török életérzés volt. Nagy párnák között lehetett ledögleni a földre, törökülésben teázgatni és bámulni az esőt. Olvasgattam kicsit, beszélgettem az öreg portással, elnéztem, ahogy a szomszéd asztalnál két német fiatal valami furcsa táblás játékot játszik. Törtem a fejem a szabályokon, próbáltam rájönni, de sehogy sem jött össze. Szerencsére leült a mellettem lévő kis asztalkához egy srác, aki kedvesen odabiccentett. Egy darabig néztük egymást a szemünk sarkából, én, ahogy cigarettát sodor és rágyújt, ő, ahogy citromot facsarok a teámba és közben könyvem lapjain nyugtatom a szemem. Aztán beszélgetni kezdtünk. Görögországból jött egy haverját meglátogatni. Most van először Isztambulban, egyébként meg fotográfiát és filmezést tanul egy londoni egyetemen. Szóval jól beszél angolul. Elfecsegünk erről, arról, megbeszéljük a várost, a szokásokat, még a nőket is. Aztán eláll az eső, fizetünk, együtt felmegyünk a Topkapi dombra, kedélyesen kezet rázunk, bemutatkozunk, aztán ő jobbra, a Hagia Sophia felé, én balra a Topkapi szeráj felé. Szép órákat töltöttünk együtt görög barátommal, akit valószínűleg soha többé nem fogok látni. Ezek a kis villámismeretségek jól jellemzik ezt a helyet. Ránézésre látszik valakin, hogy nem idevalósi és ez már egy jó indok egy kellemes beszélgetésre, tapasztalatváltásra. Érdekes emberek érdekes gyűjtőtégelye ez az Isztambul. A nap kisütni látszik. Én azért még betérek az Ókori Történelem Múzeumába. Szép épületegyüttes, gyönyörű parkkal, kedves kis macskákkal mindenütt. A tárlat érdekfeszítő és egyedi. Itt található az ókori Trója sok kincse például. Bizánc, Konstantinápoly korabeli tárgyak. Nem sorolom fel, mi mindent láttam, mert az úgyis csak nekem érdekes, Ti meg csak irigykednétek, de azért elmondom mi tetszett a legjobban, egy kicsit mégis hadd sárguljatok (már aki sárgul, mert most jut eszembe, hogy nem mindenkit érdekel a történelem). Először is Nagy Sándor szarkofágja! Aztán egy csomó múmia, de a legérdekesebb mégis azok az ékírásos agyagtáblácskák voltak (némelyik egészen apró), amelyek az ősi Babilon városából származnak. Nem is a kinézetük a legjobb, bár nagyon szépen megmunkált tárgyak, hanem az, amit a tartalmuk tár fel számunkra. Azt, hogy ez a letűnt civilizáció mennyire fejlett volt, és ezt ismerve még csodálatosabbá válik szemeink számára az, amit látunk. Hatalmas szobraik, gyönyörű domborműveik és épületeik mellett tudjuk, hogy ezeken kívül is magas értelemmel és szervezettséggel bírtak! Ezeken a kis agyagtáblákon olvashatjuk törvényeiket, és olyan dokumentumaikat, amelyek nagyon hasonlóak a milyeinkhez. Nem gondolná a ember, hogy ez a több ezer éve letűnt civilizáció ilyeneket vetett kőbe: válási végzés, ingatlan adásvételi szerződés, az addigi történelmük, kinevezési végzés, elsősegély-nyújtási ismeretek, és még sok más!

            A múzeum után sokáig üldögéltem a parkban, élveztem az eső utáni napsütést, a kellemes szellőt, gyönyörködtem a megnyugtató kék ég látványában, a fák suhogásában és a sodródó falevelek táncában. Játszottam egy kicsit a kismacskákkal, akiket egy keménykötésű, szigorú tekintetű török biztonsági őr olyan műgonddal etetett, mintha legalábbis a gyermekei lennének. Aztán lesétáltam a Szerelmesek parkjába, tettem egy kőrt, majd megvacsoráztam egy kis büfében. Bevallom megint nem tudtam ellenállni a baklavának, úgyhogy azt is ettem. De ha egyszer olyan finom!!! Hazafelé átsétáltam a Karaköy hídon, amely az Aranyszarv öblöt öleli át, és jót kacagtam a horgászokon. Itt ugyanis minden hídon és partvonalon, ahol csak van egy kis hely, tobzódnak a horgászok. Urbánus horgászok. Vicces, hogy még egy ilyen nagyváros közepén sem állítja meg őket semmi. Sándorkának, nagy ho-ho-horgász barátomnak tetszene a mentalitás! Aztán felszálltam a Tünel nevezetű kisvasútra, ami hazarapített Taksimba. Ez a Tünel egy libegő, ami mindössze egyetlen rövid földalatti megállóból áll. Egy jó nagy hegyre megy fel, a törökök nagyon büszkék rá! Én meg arra, hogy ilyen szép napot tudhatok magam mögött. Na pápá!

Egy szép napon úgy döntöttem, hogy akkor átbattyogok Ázsiába. Beszóltam Ramónának hátha velem tart, ott is hagyott mindent csapot, papot, és velem tartott. Így már ketten mentünk előre a nagyszoba felé, ahol köztudottan lakótársaink, Arunas és Jovita laknak. Bezörögtünk és megkérdeztük, nem tartanak e vélünk. Ott is hagytak csapot, papot, vették a batyujukat és velünk tartottak. Így már négyen mentünk előre. Mindenek előtt viszont meglátogattuk Musztafa barátunkat, hogy ugyan mondja már el, hogyan és mivel érdemes arra menni. Több se kellett neki, otthagyta az irodáját és kabátját leakasztva vélünk tartott. Tudni kell, hogy Bayram van, tehát munkaszüneti nap egész héten. Így már öten haladtunk Ázsia felé. Kiderült, hogy a Boszporusz hídon nem lehet gyalogosan átkelni, mert nagyon odaszoktak az öngyilkosok és ezért lezárták. Szóval akkor marad a hajó. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy a hajó ugyanannyiba kerül, mint a busz. Szépen felszálltunk a kompra és áthajóztunk a Boszporuszon, miközben gyönyörködtünk a pompás látnivalókban. Musztafa kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult. Menet közben végig sztorizott erről, arról. Az Ázsiai oldal nem sokban különbözött az Európainál. Legalábbis a turisták számára fenntartott rész, valamint a tengerparti gazdag negyed, amerre utunk tartott. Egy nagyon faja kis ebédszünetet tartottunk, amikor is egy olyan „étteremben” ettünk, ahol kizárólag péksütiket és szendvicseket szolgálnak fel. Viszont nagyon olcsó és csinos kis hely volt. Én persze bureket ettem. Aki nem ismerné: leveles tésztával készül, van húsos, túrós, meg mindenféle, de ha egyszer megkóstolod sose bírod letenni. Olyan, mint a heroin. Ja ezt még nem is meséltem: itt is van burek, sőt azt mondják, hogy ők találták ki! Találtam egy nagyon menő helyet Taksimban, aki burekfüggő, az biztos megőrülne érte: a neve Bürek Center. Burek minden mennyiségben és fajtában. Tutijó! Szóval visszatérve Ázsiára, ettünk egy jót, ittunk mellé fejenként fél liter limonádét, majd gurultunk tovább a tengerpert felé. Ám még előtte meg kellett állnunk egy cukrászdánál, ami nagyon fontos minden tekintetben. Ugyanis az Isztambuli polgármester tulajdona, akinek a családja már nagyon rég óta benne van az édességbizniszben. Olyan finom waffle-t ettünk. Most nem jut eszembe, hogyan van magyarul… olyan, mint a gofri, csak nagyobb. Lehet, hogy „nagy gofri”? Annyi mindent kértél bele, amennyi csak jól esett, fix árért. Hát megpakoltattam mindenféle krémmel, meg gyümölccsel. Ennél finomabbat nem nagyon ettem életemben. Tényleg nagyon jó volt! Leközlök egy fényképet a választékról! Lásd alul! Kellemeset beszélgettünk, aztán lesétáltunk a tengerpartra és megnéztük a Herceg szigeteket. Végül hazahajózunk és alternatív útvonalakon keresztül, hazabattyogtunk. Egy egész napba tellett a kaland, de tanulságos nap volt az biztos.

Megvolt az első házibulink is! Jó móka volt. Az olaszok rendezték kicsit kéglijükben, amely nem messze van tőlünk. Rengeteg Erasmusos diák gyűlt össze. Voltak franciák, olaszok, angolok és spanyolok. Amúgy semmi extra, sörözés, Raki kostolás, ismerkedés. Jó fejek voltak, mondjuk volt egy két nagyképű egyén. Volt egy meleg londoni srác, aki divattervezőként dolgozik itt Isztambulban. Állítólag gazdag ruszkiknak tervez göncöket. Jó fej volt. Nem úgy, mint két munkatársa, akik polómintákat terveznek és beképzelt olaszok mellesleg. Aztán később átköltöztünk egy három emeletes kocsmába a tetőteraszra, ahol már voltak csehek, szlovének és még amerikaiak is. Kellemes klubdélután kerekedett belőle hajnalig tartó eszmecserékkel. Érdekes társaság, érdekes népekkel. Remélem betalálok még egy-két ilyen bulit. Uncsi állandóan otthon lötyögni. Nem mondom jó fejek a litvánok, meg minden, de nem a legpörgősebb arcok. Én elvagyok otthon is, de azért többet kéne kimozdulnunk ismerkedni. Na majd teszek én róla! Majd meglátod! Ha észreveszem, hogy szakad! :)

These are some damn good burgers!

Hát most itt lakunk Taksimban. Jó hely. A belváros. Teljesen más világ, mint a külvárosi lakótelep, ahol eddig tengettük napjainkat. Ott semmit nem lehetett csinálni, itt annál inkább. Először is nagyon jó környezetben vagyunk. Az utcánkban van a vatikáni nagykövetség, a sarkon a jamaikai… Fél utca a főútvonal, amely egy kellemes környezetbe repít minket. Egyből itt van a hadtörténeti múzeum, ahová még nem látogattam el, de jövő héten mindenképen megteszem. Aztán ezen az úton van az összes utazási társaság és légitársaság irodája. El akarok majd látogatni Rodostóba, legalább tudok hol érdeklődni. Azt már megtudtam Musztafától ( a főbérlőnktől), hogy Tekirdag, ahogy ők nevezik, nagy Rakifőzdéjéről híres, szóval annyira nem lehet rossz hely. Nemtudom, hogy meséltem e már a Rakiról. Ez a nemzeti ital. Atatürk nagy szenvedélye volt. Gyakorlatilag ánizspálinka és teljesen olyan, mint a görög megfelelője, az Ouzo. Na szóval itt van Taksimban a repülőtéri busz megállója, az összes nagy szálloda, a Hiltontól kezdve a Ritzen át egészen a Continentalig. Nagyon kényelmes, hogy minden baromi közel van. Csak a suli lett messze, de leszarom. Úgysem voltunk még egy percet sem iskolában, mióta itt vagyunk. Itt van Taksimban az legtöbb keresztény templom is, ami Isztambulban van, és itt él a legnagyobb keresztény közösség is. Itt van tíz percre Isztambul sétálóutcája. Jó széles, a közepén villamos jár, baromi nagy a tömeg és mindenféle bolttal van tele. Annyi mindent lehet kapni, hogy csak na. A lányok nagyon élveznék ( Van egy csomó táska is Anitám)! Annyi marhaság is van. Viszont találtam egy nagyon jó könyvesboltot. Több emeletes, mint a legtöbb bolt ebben az utcában, de az egyik szinten csak angol könyvek vannak. Nagyon jók! Még olyanok is, amelyekre otthon vadászhatsz évekig, meg olyanok, amiket nálunk még ki sem adtak. Aztán nagyon jók még a sétálóutcából elágazó kis mellékutcákban található kis teázók. Az utcán lehet ücsörögni kis székeken, vagy párnákon, teázni, vízipipázni és sakkozni. Jó móka. Bármikot leugorhatok egy teára meg egy sakkjátszmára egy enyhén beszívott külföldivel. Mindig csomó hippi turista dekkol ezeken a helyeken és naphosszat Teáznak, meg sakkoznak.

Akkor további érdekességek: találtam egy ilyen kis mellékutcát, ami tele volt ilyen kirakodós turkálókkal. Besétáltam az utcába. Hát tényleg minden volt, ami csak a ruha fogalmát kimeríti. Megyek, megyek előre és azt veszem észre, hogy az utca megszűnt utca lenni és egy bazi nagy turkáló közepén állok. Az utca egyszer csak bolttá változott. De ugyanúgy utcakövek meg, minden, csak az ott már egy bolt. Ezt igazából nem is lehet elmondani. Nagyon fura kis képződmény. Majd csinálok az átalakulásról képeket, hátha akkor megértitek, miről beszélek.

A török fagyi ismét egy furcsa dolog. Gondoltam eszek egyet, megkóstolom már milyen a fagyijuk. Hát a fagyi nagyon jó volt, de a hozzá kapott mutatvány még jobb. A fagyis csávó, aki egy hosszú kanállal szedi ki a fagyit, folyamatosan szopatja a vevőt, nagyon trükkös kis mutatványokkal. Mindig úgy csinál, mintha oda akarná adni a fagyit, aztán, mintha leejtené, de mindig a kezében van. Aztán oda is adja és már a kezedben tartod a fagyidat, amikor észreveszed, hogy már megint nála van. Elképesztő. Mondjuk azt hozzá kell tennem, hogy a fagyi kicsit olyan állagú, mint a nyers tészta. Ki tudja venni az egész bödön fagyit a kanalával. Olyan, mint egy nagy gyúrós tészta. Érdekes. Szóval ragad is és hipp hopp kiragadja a kezedből, ha nem figyelsz. Jófejek.

Három a magyar igazság. Láttam egy bazi nagy plakátot a sétálóutcában, amin egy bácsi van. Aztán a következő sarkon látom, hogy ez a bácsi egy üvegkalitkában áll és meredten néz maga elé. Hatalmas tömeg vette körül. És mindenki csak nézte, meg bohóckodott előtte. Mikor közelebb kerültem és néztem már egy ideje, akkor vettem észre, hogy ez egy viaszbábú. Nem tudtam hova tenni a dolgot, megkérdeztem hát egy értelmes tekintetű urat, hogy mi ez az egész. A sztori a következő. Ez a bácsi, akiről a viaszbábút mintázták már nagyon rég óta szerves része és fő nevezetessége ennek a sétálóutcának, mint utcai mutatványos. A mutatványa nem feltétlenül tűnik nehéznek, pedig állítom, hogy nehéz lehetett. Az volt a lényeg, hogy csak állt egyhelyben egész nap és mozdulatlanul meredt maga elé. Pont, mint a viaszszobor. Az emberek meg bohóckodtak neki, de ő mégsem nevetett soha, pedig állítólag jó kedélyű vicces ember volt. Szóval nemrég halt meg és erre állították neki ezt a viaszszobrot, ami most azt teszi, amit ő is tett évtizedekig. Mered maga elé, az emberek meg bohóckodnak előtte. Érdekes.

Taksim mellett van Isztambul divatközpontja is. Az utcákon marha nagy tűsarkú cipellők állnak és mindenütt Gucci, Armani, meg mittudomén milyen boltok vannak. Bementünk egy ottani bevásárlóközpont vécéjébe, hát mondhatom puccos. Tévék a piszoárok felett, meg minden. Olyan volt a klotyó, hogy simán beköltöznék lakni.

Mint azt már olvashattátok, akadtak gondok itt-ott. Ez ilyen. A problémák az elszállásolással folytatódtak. Szóval kiderült, hogy a kollégium havonta 250 euróba kerül, ami jórészt az egész havi ösztöndíjunk. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy lakást bérelünk ugyanezért az összegért. Igen a lakások bérleti díja is sokszorosa az otthon megszokottaknak, de jobbnak láttuk a saját lakás lehetőségét egy kollégiumi szobánál. Az egyetem épülete és a kollégium is a nem túl bizalomgerjesztő külvárosban található. Kapcsolattartónk ígéretét tette, hogy segít nekünk lakást keresni, mivel mi magunk hiába próbáltuk nem sikerült, mivel jórészt senki nem beszél angolul. Sajnos az ígéretét nem váltotta be. Egyetlen lakást sem talált számunkra. "Pár napot várni kell", mindig ezt mondta. Végül ismét egy kollégájával vettük fel a kapcsolatot, aki talált számunkra egy kiadó lakást, amire egy hetet kellett  volna várnunk. Mivel azt mondták, hogy biztosan a miént a lakás, megnyugodva vártuk a költözést. A megbeszélt napon hiába hívogattuk kapcsolattartónkat nem volt hajlandó felvenni a telefont. Írtunk neki egy sms-t, hogy problémánk akadt, jó lenne, ha visszahívna. Erre egy kollégája hívott fel minket, hogy mi a problémánk. Kiderült, hogy mégsem költözhetünk be a lakásba, bár azt, hogy miért és milyen indokkal szegték meg a szavukat, nem voltak képesek elmondani. Próbáltuk hívni egy másik számára ismeretlen számról is a kapcsolattartónkat, ekkor fel is vette, de amikor elmondtam, hogy ki vagyok, egyszerűen lerakta a telefont. Azóta sem tudjuk elérni és nem is jelentkezett. Elméletileg hétfőn kezdődne az iskola, reméljük addig előkerül. A legjobb, hogy akkor sem tudjuk elérni, ha valami komoly bajba kerülnénk, vagy baleset érne minket. Szóval a költözés égető probléma lett, mivel három napja ugyanabban a ruhában volt mindenki, a tiszta göncök elfogytak. Ekkor egy angolul hirdető ingatlaniroda felé fordultunk segítségért, akik szívélyesen segítettek. Találtunk is egy lakást a belvárosban, ahol legalább ki merünk mozdulni este hét után is az utcára. Mondjuk az ára igencsak borsos, de nem sokkal több, mint a kollégiumi szoba ára. És mégiscsak a belváros, valamint, van saját szobája mindenkinek. Hát ez Körülbelül a helyzet jelenleg. Aztán még kiszínezem most egy két ecsetvonással a dolgot. Mustafa a főbérlőnk például a legértelmesebb ember, akivel eddig Törökországban összefutottunk. Nagyon segítőkész és rendes volt a költözésnél is (mondjuk azért a pénzért, amit neki fizetünk még táncra is perdülhetne szórakoztatásunkra). Késő éjszakába nyúlóank javítgatta az internetet, hozott új bútorokat, meg vállfákat és körbevezetett minket a kornyéken, megmutogatva hol érdmes vásárolni, enni, mik vesznek körül minket. Ilyen egy rendes fogadtatás! Ez lesz a következő bejegyzés témája! Taksim! 

Ide azért beszúrok egy két képet a lakásunkról! Hehe.

Többen is jelezték, hogy Púp Fiksön függőség alakult ki náluk. Zsoltiboy például már veri a családját miatta. Sajnálom az elmaradást, csak mostanában kicsit felgyorsultak az események, meg ellustultam én is. Úgy látom azonban, hogy kedves Róbert Doktor is baszik a világra. Ígért egy cikket a nyugdíjasokról, de nem látom eredményét. Na akkor vágjunk bele ott, ahol abbahagytuk.

Törökországban nem elég, ha van vízumod, ha hosszabb időre maradsz. A rendőrségen ki kell kérni egy tartózkodási engedély. Residence Permit. Na jólvan, mondtam magamnak, csak nem lehet az olyan nagy szám, bemegyek a rendőrségre és kérek egy lepecsételt papírt a vízumom mellé. Nem így történt. Hála istennek a kontaktkurvát rá tudtuk venni, hogy kinyomtassa a szükséges igazolást az egyetemtől és lefénymásolja az útlevelünket. Bár nem volt valami ügyes, mert többször is elbaszta a dolgot. Végül csak sikerült neki ez a nehéz feladat. Sőt még arra is hajlandó volt, hogy egy diákot megkérjen, hogy elkísérjen minket a rendőrségre. Rendes tőle. Na szóval elmentünk csináltatni fényképet, mert mint kiderült az is kell hozzá, ekkor már kezdett furcsa érésem támadni a dologgal kapcsoltban. A rendőrség bevándorlási osztályán aztán elszabadult a pokol. Hatalmas tömeg, mindenki üvölt, senki nem tudja hova kell mennie, káosz. Szóval akkor kezdjük a legelején. Beálltunk az információs pult előtt tekergőző baromi hosszú sorba, hogy meg tudjuk egyáltalán hova kell mennünk. Persze a sor alig haladt. Végül odaértünk és boldogan tettük fel a kérdéseinket a rendőrbácsinak az infopult mögött. Egy büdös szót nem beszélt angolul és értetlenül nézett maga elé. Szóval ez a trükk. A bevándorlási osztályon, ahol ezer különféle nép próbál kommunikálni angolul információt várva a rendőrségtől, senki nem beszél angolul. Sok helyen próbálkoztunk, de tényleg egy szem illetékes nem találtunk, aki tudott volna angolul. Na ekkor közbelépett a török srác, akinek viszont nem akartak segíteni, tökéletesen szartak mindenre. Végül a kontaktkurvát felhívtuk, akinek szerencsére volt valami barátnője a rendőrségen, na ő sietett a segítségünkre. Ilyen olyan papírt kitölteni, itt-ott befizetni ezt-azt, sorba állni mindenhova, stb. Elkeseredve, éhesen és fáradtan, azt hittük, hogy délután egy óra körül már végzünk. Hát nem így lett este hatig álltunk sorban, mire le tudtuk adni a papírokat. És nekünk még szerencsénk volt, a segítő rendőrkezek által egy nappal hamarabb végeztünk, mert, mint az ott ácsorgóktól megtudtuk legalább két teljes nap az ügyintézés. Mire nem jó a protekció. Délután 3 felé már beletörődtünk sorsunkba és átvettük a sorbanállók rezignált hangulatát. Szerintem a világ összes nációja képviseltette magát a sorokban. Jókat beszélgettünk, megvitattuk Isztambul báját és hátulütőit. Beszélgettem angolokkal, magyarokkal, Kirgizekkel, Dél-afrikaiakkal, Mianmariakkal, Thaiföldiekkel, Németekkel. Jó buli volt. Szóval szép napot töltöttünk el a bevándorlási osztályon, új barátokat szerezve, nagy tapasztalatokkal megpakolva tértünk haza, hogy az ágyban veressük reggelig.

And you will know my name is the Lord, when I lay my Legos down upon you!