Többen is jelezték, hogy Púp Fiksön függőség alakult ki náluk. Zsoltiboy például már veri a családját miatta. Sajnálom az elmaradást, csak mostanában kicsit felgyorsultak az események, meg ellustultam én is. Úgy látom azonban, hogy kedves Róbert Doktor is baszik a világra. Ígért egy cikket a nyugdíjasokról, de nem látom eredményét. Na akkor vágjunk bele ott, ahol abbahagytuk.

Törökországban nem elég, ha van vízumod, ha hosszabb időre maradsz. A rendőrségen ki kell kérni egy tartózkodási engedély. Residence Permit. Na jólvan, mondtam magamnak, csak nem lehet az olyan nagy szám, bemegyek a rendőrségre és kérek egy lepecsételt papírt a vízumom mellé. Nem így történt. Hála istennek a kontaktkurvát rá tudtuk venni, hogy kinyomtassa a szükséges igazolást az egyetemtől és lefénymásolja az útlevelünket. Bár nem volt valami ügyes, mert többször is elbaszta a dolgot. Végül csak sikerült neki ez a nehéz feladat. Sőt még arra is hajlandó volt, hogy egy diákot megkérjen, hogy elkísérjen minket a rendőrségre. Rendes tőle. Na szóval elmentünk csináltatni fényképet, mert mint kiderült az is kell hozzá, ekkor már kezdett furcsa érésem támadni a dologgal kapcsoltban. A rendőrség bevándorlási osztályán aztán elszabadult a pokol. Hatalmas tömeg, mindenki üvölt, senki nem tudja hova kell mennie, káosz. Szóval akkor kezdjük a legelején. Beálltunk az információs pult előtt tekergőző baromi hosszú sorba, hogy meg tudjuk egyáltalán hova kell mennünk. Persze a sor alig haladt. Végül odaértünk és boldogan tettük fel a kérdéseinket a rendőrbácsinak az infopult mögött. Egy büdös szót nem beszélt angolul és értetlenül nézett maga elé. Szóval ez a trükk. A bevándorlási osztályon, ahol ezer különféle nép próbál kommunikálni angolul információt várva a rendőrségtől, senki nem beszél angolul. Sok helyen próbálkoztunk, de tényleg egy szem illetékes nem találtunk, aki tudott volna angolul. Na ekkor közbelépett a török srác, akinek viszont nem akartak segíteni, tökéletesen szartak mindenre. Végül a kontaktkurvát felhívtuk, akinek szerencsére volt valami barátnője a rendőrségen, na ő sietett a segítségünkre. Ilyen olyan papírt kitölteni, itt-ott befizetni ezt-azt, sorba állni mindenhova, stb. Elkeseredve, éhesen és fáradtan, azt hittük, hogy délután egy óra körül már végzünk. Hát nem így lett este hatig álltunk sorban, mire le tudtuk adni a papírokat. És nekünk még szerencsénk volt, a segítő rendőrkezek által egy nappal hamarabb végeztünk, mert, mint az ott ácsorgóktól megtudtuk legalább két teljes nap az ügyintézés. Mire nem jó a protekció. Délután 3 felé már beletörődtünk sorsunkba és átvettük a sorbanállók rezignált hangulatát. Szerintem a világ összes nációja képviseltette magát a sorokban. Jókat beszélgettünk, megvitattuk Isztambul báját és hátulütőit. Beszélgettem angolokkal, magyarokkal, Kirgizekkel, Dél-afrikaiakkal, Mianmariakkal, Thaiföldiekkel, Németekkel. Jó buli volt. Szóval szép napot töltöttünk el a bevándorlási osztályon, új barátokat szerezve, nagy tapasztalatokkal megpakolva tértünk haza, hogy az ágyban veressük reggelig.